Népzenész-prímás, népzene oktató
Az írás forrása a Dehír, tekintse meg az eredeti cikket.
Még Amerikát is megjárta a népzenész, aki most Debrecent vallja otthonának
Szerző: Szilágyi Szilvia
Debrecen – Molnár Miklós életét sokáig a vándorlás határozta meg, sok városban élt és még több együttesben játszott. Nemrég Élő fától a szárazfáig címmel jelent meg lemeze. Interjú.
Ferencvárosban született, s mióta az eszét tudja, Molnár Miklós zenél: csellón, gitáron, bőgőn, kobzon, hegedűn is játszik. A Pirók néven ismert népzenészt pályafutásáról, frissen megjelent lemezéről és további terveiről kérdeztük.
Dehir.hu: Honnan a Pirók becenév?
Molnár Miklós: Még Sopronban ragadt rám, amikor az Erdőmérnöki Karon tanultam. Mindenkinek volt egy gúnyneve az egyetemen. A pirók egy énekesmadár, én énekkaros voltam, sokat énekeltem, innen ered, no, meg állítólag hasonlítok is erre a madárra.
Dehir.hu: S hogy lett az erdőmérnökségből zenélés? Már fiatalkorában is játszott valamilyen hangszeren?
Molnár Miklós: Kilenc évig tanultam csellózni, úgy volt, hogy csellista leszek, de aztán lebeszéltek róla, mondván, hogy ez nehéz szakma. Édesapám énekes volt a Honvéd Együttesben, még Kínában is jártak fellépni, de amikor hazajöttek ’56-ban a szabadságharc leverése után több mindenkinek is ott kellett hagynia az együttest. Tőle és a szintén zenekedvelő édesanyámtól jött a muzsika iránti szeretet, ugyanakkor úgy gondoltam, hogy az erdőmérnöknek nyugodtabb az élete, mint egy zenésznek. Nagyra becsülöm az erdőmérnöki hivatást, de a gazdálkodással, gyakorlati erdőkezeléssel és gondozással kapcsolatos dolgok nem igazán mozgattak meg. Az erdőnek inkább a lelki oldala vonzott. Később dolgoztam is a szakmában, három megyének az erdőrendezési feladatait végeztem egy szegedi irodában.
Hegedülni akkor tanultam, amikor már Sopronba költöztem, volt ott két hegedűs ismerősöm, akik szépen húzták, és úgy éreztem, hogy nekem is meg kell mutatom, mit tudok. Ekkor már brácsáztam és gitároztam is, így alulról közelítettem a hegedű felé.
Olyan volt a hegedűtanulásom mint a nemezelés: először csak nagyon finoman nyúltam hozzá, áztattam és simogattam, aztán egyre keményebben ütöttem, gyúrtam. 20-22 éves voltam mikor elkezdtem hegedülni, már 62 éves vagyok, de még mindig van mit tanulnom.
Fotó: Kása Béla
Dehir: Hogyan került kapcsolatba a soproni Lajtorja Együttessel?
Molnár Miklós: Volt Sopronban két zenésztársam, akikkel elmentünk megnézni a Lajtha László Néptáncegyüttest, s ott felfigyeltek ránk a zenészek, és egyszerűen elhívtak zenélni. Nem sokkal később pedig megalapítottuk az együttest. A Lajtorja jó iskola volt, de tulajdonképpen még nem folyt olyan komoly zenélés, mint az Ökrös Együttesben vagy a Forrás nevű zenekarban Szarvason, ahol már keményebben kellett zenélni, többféle dallamot ismerni, játszani. A népzenében a tájegységek dallamainak ismerete jelent kihívást, ez az, aminek a tanulását soha nem lehet abbahagyni, hiszen olyan gazdag, hogy folyamatosan lehet bővíteni a tudásanyagot.
Dehir.hu: Mi terelte a klasszikus zenétől a népzenéhez?
Molnár Miklós: Tulajdonképpen már a klasszikus zenében is a rögtönzést szerettem. A kotta nem nagyon vonz, tudok kottát írni, de azt csak amiatt csinálom, hogy rögzítsem az apróságokat.
Én mindent a fülemből játszottam, s játszom most is. A népzene improvizatívabb, számomra nagyon érdekes, hogy milyen gazdag, sokféle tud lenni, ez az, ami igazán vonz benne.
Dehir.hu: Aztán jött az Ökrös?
Molnár Miklós: Ökrös Csabi az Új Stílus Együttesben játszott, s szép eredményeket is ért el Berecz Andrissal, de aztán különféle okok miatt belefáradtak egymásba, és Csabi egyedül maradt. Egy nap egyszerűen odamentem hozzá és rákérdeztem, ne csináljunk-e zenekart, mire ő azt mondta: „De, csináljunk.” Így alakultunk meg. Ökrös Csabi volt az egyik prímás, én a másik, Kelemen László a brácsás, Kozma Gyula a bőgős. Jártunk ki Svájcba évi egy-két alkalommal, előadásokat, táncházakat tartottunk Zürichben, Bernben, Genfben, az utcán is zenéltünk. Aztán nem sokkal később Mester Laci brácsás eljött hozzánk és azt mondta, szívesen csatlakozna és hozna magával egy bőgőst is, Doór Róbertet. Így jött létre az új formáció, a még ütőképesebb Ökrös Együttes.
Dehir.hu: Ezzel a zenekarral sok helyen megfordultak.
Molnár Miklós: Rengeteget utaztunk. Lényegében ugyanazt sikerült elérnünk, mint a Muzsikás Együttesnek, csak kevesebb visszhanggal. Az oregoni, tucsoni és philadelphiai filharmonikusok műsorában zenéltünk, a népzenei forrásanyagot mutattuk be. Magyar Kálmán egy egész körutat szervezett nekünk.
Volt, hogy óramutató járásával megegyezően, volt, hogy ellenkezően jártuk be Amerikát, északon és a déli államokban is jártunk.
A keleti részben sokat játszottunk ’56-os kivándorolt magyaroknak és leszármazottjaiknak, ott igazán otthon éreztük magunkat. Nyugaton viszont egyik táborból be, a másikból ki, volt, hogy balkáni zenészek játszottak előttünk, majd magyar és country zene szólt.
Az Ökrös Együttes 15 évig működött, aztán Kelemen László kapott egy ajánlatot a Hagyományok Háza vezetésére, amit elfogadott. Ugyan még nélküle is nyomtuk egy darabig, de lassan belefáradtunk és feloszlattuk magunkat.
Dehir.hu: A tavaly megjelent Élő fától a szárazfáig című lemezen viszont már egy új formáció körvonalazódik: Molnár Miklós és bandája.
Molnár Miklós: Tulajdonképpen ez nem egy együttes, csak erre a lemezre került rá ilyen formában ez a név. Mivel általában változik a brácsás és bőgős kiléte, ezt a nevet mondjuk be, ha elhívnak valahová, de nem egy stabil zenekarról van szó. A lemezen az Ökrös Együttes két zenésze, Mester László és Pénzes Géza játszik, Csurgó Dezső cimbalmozik, én és a feleségem, Bárdosi Ildikó énekelünk.
Dehir.hu: Milyen zenék kerültek fel az albumra?
Pályázat útján jutottunk hozzá némi pénzhez, ez volt a kezdő tőkénk, amit ki is kellett egészíteni. Belemarkoltam 40 év magamba szívott anyagába, és ezek voltak azok a dalok, amelyeket végül felvettünk.
A lemezen a kedvenceim találhatóak meg: felkerültek erdélyi dalok, van egy mezőségi és nyíradonyi csokor – utóbbihoz mi találtuk ki a zenekíséretet, hiszen az évek során megismerkedtünk a környék díszítési módjaival –, és van egy borsodi összeállítás, amit gömöriesen játszunk.
A Kis-Küküllő menti és kalotaszegi zenéknek azonban már nem sikerült helyet szorítanunk, pedig ezeket ismerjük talán a legjobban.
A lemezbemutatóra a Homokkerti Közösségi Házban került sor. Hogy valahol, valamikor Pesten bemutatjuk-e, az csak szervezés kérdése.
Dehir: A hegedülés folyamatos gyakorlást igényel. Mennyit idő jut erre?
Molnár Miklós: Ha van valamilyen komoly feladat, akkor bizony keményen kell gyakorolnom, de annyi munka van a táncházak környékén és a Szikes nevű együttesben, ahova gyakran elhívnak zenélni, hogy lényegében egyfolytában edzésben vagyok.
Dehir.hu: És hogyan tovább? A felesége a nemrég megjelent interjúban említette, hogy vannak még lemez-ötleteik.
Molnár Miklós: Most egyelőre kell egy kis pihenés, mert elég nehéz, fáradságos munka volt összehozni az albumot, különösen, hogy nincs zenekarom, így sokat kellett egyeztetni a felvételi időpontjait, és a tanítás is eléggé leköt, ugyanis a Debreceni Kodály Zoltán Zeneiskolában tanítok. Azt azonban el tudom mondani, hogy az újabb lemezeken túl, az az általános cél, hogy amíg csak lehet, fejlesszem magam, hogy soha ne elégedjek meg azzal, amivel rendelkezem, hiszen mindig van fentebb